Fogy a csokim
Lejegyezve: 2016.06.07

Amikor megszülettem, kaptam egy óriási tábla csokit. Elképesztően nagy volt, én meg nagyon kicsi. Hozzám képest hatalmasnak látszott, így azt hittem, örökké tart majd, és mohón nekiestem. Két marékkal habzsoltam a csokit, hisz rengeteg van még, gondoltam, nem kell beosztanom, úgysem fogy el. Ettem, amikor megkívántam, ettem unalmamban, ettem kötelességből, ettem hobbiból és ettem, mert mások is ettek. Amikor felnőttem, egyszer csak ránéztem a csokimra, és megláttam, hogy a fele már hiányzik. Akkor döbbentem rá, hogy a csoki, mit oly végtelennek hittem, egyszer el fog fogyni.

Azóta nagyon szigorúan mérlegelek, mikor mire használom a csokimat. A féltávnál minden és mindenki átértékelődött. Nem pazarlom már holmi fölösleges tevékenységekre vagy értelmetlenségekre, nem töltöm sem vitákra sem magyarázkodásra, de még a munkákkal is úgy vagyok, hogy megválogatom, mire érdemes csokit szánni, s van, hogy jó sok dolgot direkt kihagyok. Csak akkor eszem, ha úgy érzem, valóban érdemes. És csak azokkal osztom meg, akikkel jó együtt csokit enni. Mert már tudom, a csoki, mit egy életre kaptam, egyszer véget ér, és be kell osztanom. Vigyázok rá, becsben tartom, nem fecsérlem, megóvom. Értéke lett, s ezért róla mindig okosan döntök. Megtanultam bölcsen gazdálkodni vele. Mert onnan, ahol most állok, már látszik mindkét vége. S én szeretném, ha még sokáig kitartana...