Én a Világban, Bennem a Világ
Lejegyezve: 2016.02.24

Attól még, hogy nem járt arra senki, lehet jó az út...

Sokáig azt hittem, úgy élek, mint mindenki más. Hogy azt választom, amit szokás választani, azt teszem, amit illik tenni, arra megyek, amerre kijelölték az utat. Aztán emlékezni kezdtem... Sok évbe telt, mire rájöttem, mindig is a magam útját jártam. Hogy épp ez a 'magam' mit takar, más kérdés. Azt, akinek épp hiszem, vélem, élem magam. Minél tisztábban érzékelem azt, aki vagyok, annál inkább tudom követni a szívem útját.

Eleinte a 'magam' egy lelkes, életrevaló, nyitott szívű, csacsogó kislány volt. Aki a maga egyedi módján élte az életét. És ez jó volt neki, jó volt a környezetének. Aztán jött a társadalom, és vele együtt jöttek a korlátok, falak, elvárások, betörések. Mire felnövünk, átszab minket a világ. Sokszor nem merünk különbözni, hiszen alapvető emberi vágyunk a valahová tartozás. Különbözve pedig csak kívülállni lehet. Ha olyan vagyok, mint ti, akkor bevesztek a csapatba? Ha igyekszem idomulni hozzátok, akkor lehetek veletek? Klubokat, csoportokat, szervezeteket alakítunk, és összegyűlünk benne mi, hasonlóak.

Kristálytisztán emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem: a világ nem kíváncsi az egyediségre. Elmesélem, álljon itt amolyan szimbolikus történetként a Gyermekről, aki bizalommal indul neki a világnak. Tíz éves voltam. Új, elit iskola, csupa válogatott okos kisdiák. Még épp csak ismerkedtünk, méricskéltük egymást. Első magyar óra. A tanárnő azt kérte, számozzuk be a dolgozat füzetünk lapjait, azért, hogy ne téphessünk ki belőle. Már ez is furcsa és érthetetlen volt. Micsoda bizalmatlanság. Eddig ilyet nem tapasztaltam, nem is értettem. Az ő világát. De megtettem, mert kérte. Csakhogy. Nem úgy számoztam be a lapokat, hogy 1-3-5-7 (mondta, nem mondta? - nem emlékszem), hanem úgy, hogy 2-4-6-8. Egyszerűen azért, mert jobban szerettem a páros számokat. Ma is elmosolyodom erre a lépésemre. Spontán, őszinte és számomra nagyon is érthető. Hogy ha már valami kötelező, megpróbáljuk megszelídíteni, magunkra szabni, szerethetőbbé tenni. Érzelmi alapon oldottam meg. Szívből, bizalommal, gyermeki naivitással, egy kis változatosságot, egyediséget és személyességet vittem a feladatba. És jött a Felnőtt reakciója: óriási letolás, üvöltözés és pellengérre állítás. Hogy jövök én ahhoz, hogy felülbíráljam az ő utasítását…

Ez volt az a pillanat, amikor felismertem: a világ nem nyitott rám. Nem érdekli az én kis egyedi világom, nem akarja, hogy belevigyem magam abba, amit teszek. Csak azt akarja, hogy azt tegyem, amit mond. Értem, megtanultam az első leckét. Rendben - mondtam magamnak. Akkor mostantól jól meghúzom magam ebben a hat-alomban. Megtartom magam magamnak. Kifelé meg csak annyit mutatok, ami a feladatokhoz feltétlenül szükséges.

Észrevétlenül lettem kitűnő, észrevétlenül végeztem el a sulit, észrevétlenül voltam egy a sok közül. És mégsem... Mert nem lehet személytelennek maradni. Valahol mindig kibújik a szög a zsákból. Szerencsére. Ha nem hagyja a rendszer, akkor is valahogy becsempésszük magunkat. A nevetésünket, a poénjainkat, az ötleteinket, az új megoldásainkat, az egyéni világunkat. Mert létezni csak kiteljesedve tudunk. Számomra ez a felnőtté válás folyamata. Megtapasztalni magam, megtapasztalni a világot, és töretlenül, egészként lenni benne. Én a világban, s bennem a világ. Amikor a kettő nem korlátozza, hanem támogatja egymást. Amikor hozzáadhatom magam a világhoz, és be merem engedni magamba a világot. Egymást alakítjuk. Ettől fejlődünk mindketten.

Mi van akkor, ha ezt már a gyerekekben elnyomjuk? Hány év, mennyi konfliktus, belső küzdelem, különállás, mire eljutunk oda, hogy felvállaljuk magunkat, és újra merünk egészek lenni? Mert az az Egész az Tökéletes. Az nem elvenni, hanem hozzátenni szeretne a világhoz. Növekedni és növeszteni. Erre vágyunk.

Már emlékszem. Tiszta magamra, kerek egész magamra, arra a magamra, aki szeretett élni, és szerette éltetni a világot. Sok 'iskolából', betörésből, bilincsből és kockából kellett már kibontanom magam, és tovább mennem. Arra, amerre belül érzem az utat, amerre nekem jó. Senki más nem tudhatja rajtam kívül, nekem mi a jó. Én is csak akkor, ha ismerem magam. Ha emlékszem, ki vagyok, miért jöttem. Akkor megtalálom hozzá az utat is.

Sokáig hittem azt, hogy úgy élek, mint mindenki más. Sok évbe telt, mire rájöttem, már réges-rég egyedi életet élek. Ez az út mindig saját választás eredménye, de cseppet sem magányos út. Mert elvezet, s csak egyedi módon tud elvezetni. Azokhoz, akikkel közös a sorsom, akikkel együtt képesek vagyunk valamicskét hozzátenni a világhoz. Hála, hogy rátaláltam ezekre az emberekre. Ma már merek tovább menni, merek különbözni, merek bízni, és merek újra hozzátenni a világhoz. Őszintén, tisztán, kreatívan, lelkesen. Talán néhány újabb páros számot…