Hagyom, hogy minden
lélek járja a maga útját
Lejegyezve: 2016.10.20
Csendben maradtam, hogy hallani kezdjelek. Behunytam
a szemem, hogy lássalak. Megálltam, hogy végre elinduljak
Feléd...
Vannak külső történetek, amelyek hatására elindul
egy belső történet. Hatni kezd rád, változtat, módosít.
Néha összetör, máskor felemel, de mindenképpen változtat.
Átalakít. Elvisz valahonnan valahová. Megélünk ezernyi
mindent, belevetjük magunkat a forgatagba, élünk,
érzünk, elmerülünk, begyűjtjük a tapasztalatokat,
és abból lesz a végén valami, ami már valami más.
Egy másik én lenne?
---
Valaki nemrég azt mondta, töredékeket írok. Azt válaszoltam:
a teljességről írok. Mindkettő igaz, mert a teljességet
csak töredékekben lehet megtapasztalni és átadni.
Ha ránézel a fényképemre, lesz rólam egy elképzelésed.
Ha mondok magamról valamit, módosítod a képet. Mondhatom
ezt: 43 éves, négy kamasz/felnőtt édesanyja. Elvált.
No, most mit gondolsz? Tovább mesélek, és egyre komplexebb
lesz a kép. Azt mondom például, hogy író, tanár, játékalkotó,
közösségépítő, ékszerkészítő... Eltöltünk együtt egy
napot, és megint változni fog a kép. Talán azt fogod
mondani, valamit már tudsz rólam.
Valahogy így működik ez akkor is, amikor az ember
elindul, hogy megismerje önmagát. Életem maga egy
utazás. Minden nappal előbbre jutok, magam felé. Eleinte
tudatlanul bolyongtam, ma már figyelőbb, érzőbb, értőbb
– és megértőbb vagyok. Magammal, és mindazzal, ami
valaha velem történt. Miközben járom az utam, szabad
akaratom van, hisz én vagyok nemcsak a főszereplő,
de az író, a rendező, sőt, maga a történet is.
Dolgom, hogy megismerjem minden részemet, részletemet,
és kirakjam belőle azt a valakit, Aki vagyok. Megéljem
az összes felejezetet, és egy gyönyörű történetté
alakítsam. Gyöngyöt fűzök, apró gyöngyszemekből alkotok
ékszert. Feladatom, hogy töredékekből létrehozzam
az Egészet. Hogy átfényesítsek minden darabot. Egyetlen
gyöngyszemben is ott a teljesség. De ha összefűzöm
más gyöngyszemekkel, még nagyobb fénye lesz.
---
Életünk egy pontján bizonyosan elhúzzák a függönyt,
és elkezdünk belátni a kulisszák mögé. Nálam ez 33
évesen történt, egy házassági válság következtében.
Mintha a sors egy durva mozdulattal stoptáblát rakott
volna elém, és az arcomba vigyorgott volna. Eddig,
és ne tovább… Még jó 6 év kellett, mire eljutottam
a megoldásig. Közben rengeteg gyötrődés, könnyek,
próbálkozások és elbukások, mentőövek és kapaszkodók,
kétségbeesések és újra nekifutások. Egy kívülről harmonikusnak
tűnő, és valóban egészen élhető házasságot 18 év után
befelejezni úgy, hogy az embernek már van négy kamasz
gyermeke, vallásos szülőkkel és háttérrel rendelkezik,
az életét a nagy Igenre építette fel, a tanári diplomáját
lecserélte a főállású anyaságra, és épphogy elindult
a dolgozó nő útján – elég bátor vállalkozás. Mondhatni
vakmerőség. De ott, abban a mélységes veremben, amibe
krisztusi korban jutottam, elkerülhetetlenül kezdett
kinőni belőlem egy tisztább, igazabb, őszintébb és
hitelesebb út.
Hoztam akkor egy döntést: Ezentúl mindig hallgatok
a belső hangomra, és eszerint élek. Össze kellett
törnöm és meg kellett semmisülnöm ahhoz, hogy merjem
magamat választani. A fürdőszobában a fallal üvöltöttem,
fájdalmaim törölközőbe próbáltam beleharapni, s leginkább
nem lenni és nem érezni akartam. De akkor már óhatatlanul
érzett bennem valaki, és nagyon vérzett. Valamit tenni
kellett, érte, magamért. Az életet választottam.
Felhagytam a megfelelési vággyal, felülbíráltam minden
addigi fogadalmamat, hitemet, vállalásomat, és elindultam
egy fényesebb úton. Persze ilyenkor sok még a belső
és külső ellenállás, a visszahúzó erő, a dilemma,
a gondolatok útvesztőjében bolyongás, éjszakákon át
vergődés, utak és tévutak, remények és reménykedések.
Kitartás és állhatatosság küzdött bennem az ismeretlenbe
ugrással, igazság harcolt félelemmel, vágyak bukkantak
elő és keveredtek új érzésekkel, testi tünetek üzentek
egyre kiabálóbban, s köztük tévelyegve nem találtam
a kivezető utat.
 |
Végül negyven évesen elváltam, ezzel elengedve mindent,
ami addig voltam, és megismerkedtem az egyedülálló
nő, anya küzdelmes, ám reménysugarat hozó életével.
Nem tudom, a könnyebb vagy a nehezebb utat választottam-e.
Számomra ez volt a fényt hozó út. Akkor léptem, amikor
meghallottam azt a bölcs valakit magamban, aki azóta
is súg, vezet, biztat, akkor, amikor már volt akkora
hitem, hogy mire lábam a földet érinti, nem szakadék
lesz ott, hanem teremtődik alattam megtartó talaj.
Valójában nem is a választás, nem is az adott út a
fontos. Hanem a hogyan - és a miért. Ha a házasság
két ember szövetsége, akkor a válás annak utolsó fejezete
kellene legyen. Amit együtt felépítettünk, együtt
is kell lebontanunk. És együtt kell átmentenünk belőle
azt, ami igaz, szép, életre való. Válni is együtt
kell. Akkor vizsgázunk csak igazán. Emberségből, Istenségből.
S bár rengeteg fájdalom, harc, meg nem értés, különbözés
is kísérte utunk, nekünk végül sikerült. Mindketten
mérhetetlenül sokat fejlődtünk közben. Hála érte.
Édesanyám a válásom előtt nem sokkal halt meg, 40
napon át kísértem őt a kapuig. Dupla csapás, lehetne
mondani, mégis, én valamiféle beavatásként éltem meg.
Egyszerre láthattam rá a születésre és a halálra,
valamint a közte kifeszülő életnek nevezett hídra.
Közben pedig megtapasztalhattam azt is, hogy a halálban
is ott az Élet. Gyászoltam és váltam. Elengedtem két
fontos embert az életemből, de utána ránéztem magamra,
és láttam, hogy ők bennem élnek tovább, részemmé váltak,
s a tőlük kapott kincseket tovább hordozom.
---
Eljön a pillanat, amikor megállunk, visszanézünk a
történetünkre, egyesével kézbe vesszük a darabkákat,
megismerjük, megértjük, majd mindnek megkeressük a
helyét életünk kirakósjátékában. Végtelen bölcsesség
és elfogadás születik ilyenkor az emberben. Hogy minden
úgy volt jó, ahogyan volt.
Amikor eljön hozzám valaki egy egyéni tanácsadásra,
kapcsolatolmácsolásra vagy bármilyen csoportos programra,
nem adok tanácsot. Leginkább visszanézünk, meg ránézünk,
aztán előre nézünk. Az a dolgunk, hogy észrevegyük
a magasabbrendűséget mindebben, elfogadjuk, átfényesítsük,
és vállalva mindazt, amiért jöttünk, folytassuk az
utunk. Immár fényesebben. John Osborne Dühöngő Ifjúsága
azt harsogja: Nézz vissza haraggal! Én azt kérem:
Nézz vissza szeretettel.
Mindaz, amit megéltem, az én történetem. Nem fontos.
Már csak egy régi, múlt, tört-én-elem. Hogy miért
mesélek mégis időről-időre? Mert adni szeretnék Neked.
Hozzád tenni. Nem az a fontos, amit én megéltem, csakis
az, amit általuk Te megélsz. Dolgom, hogy magamon
keresztül eljussak Hozzád. Hogy rajtam keresztül eljuss
Önmagadhoz. Olyat vágyom adni Neked, ami már nem én
vagyok, hanem egy letisztult, tőlem független, téren
és időn kívüli valami, amihez több közöd van, mint
bármihez. Valami nagyon fényes, ami ott van benned
is, ami Te magad vagy. Vagyok a sorsod, vagyok a tükröd,
vagyok a hangod. Látlak, hallak és érezlek. Te ragyogsz,
és én Ragyoglak.
---
Életem maga egy utazás. Minden nappal előbbre jutok.
Magam felé. Feléd. Nem vagyok segítő. Csak egy nő
vagyok, aki járja a maga útját. Magammal már találkoztam.
Talán egyszer Veled is találkozom. Sokáig akartam
másokat megváltani, ma már nem teszem. Ma már hagyom,
hogy minden lélek járja a maga útját. Ha kérdezel,
felelek. Ha szólsz, meghallgatlak. Néha mesélek. Ha
mész, engedlek. Azért vagyok, hogy életed egy nehéz
szakaszán kísérjelek utadon, egészen addig a pontig,
ahol már elengedhetem a kezed. A célom az, hogy ne
legyen szükséged rám. Bízom benned, hisz a saját utadat
csak Te ismerheted, hogy mi a jó neked, csak Te tudhatod,
s azt is csak Te derítheted ki, honnan hová tartasz,
és mi végre mindez. Fény van benned is. Ha engeded,
bevilágítja az Utadat, s ha vállalod, ez a Fény bevilágíthatja
mások útját is. A Te Utad Rád vár.
A cikk eredetileg az azóta megszűnt Frappa Magazinban
jelent meg.
Képek forrása: pixabay.com; pexels.com; Vadim Stein
