Stabat Mater
Lejegyezve: 2015.04.02

Elvitték a fiamat. Az egyetlen fiamat. S én nem tudtam megmenteni. Megtettem mindent, mit megtehettem. Mégis elvitték. Elmondhatatlanul fájt, ahogy kiszakították belőlem. A szívemet tőr járta át. Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, ebbe bele kell halni. Hogy ezt nem lehet kibírni, hisz elviszik és megölik őt. És nem látják, hogy mit tesznek, nem tudják, mit cselekszenek. Istenem, miért ilyen tudatlanok, miért nem hallják meg az anya kiáltását?! Ő pedig ment, és hagyta, hogy történjen, és együttműködött. Bátor volt és erős, és én nem tudtam, honnan jön belőle mindez. Hisz csak fiú még, gyenge, kiszolgáltatott. Elvitték, mert kellett nekik. Áldozattá vált. S a világ mindezt végignézte, s a világ mindehhez hallgatott. Nem volt senki, aki szót emelt volna, aki azt mondta volna: ne vidd el a fiút! Ne öld meg a fiút! Ne öld meg az anyát! Engedd szabadon a fiút, ne használd fel céljaidra, hagyd meg, ne akard őt!

Megtörtént. Aztán csend lett. Mély csend. Melyben nem volt más, csak fájdalom, mi idővel ugyan csendesül, de mindig ott van, sebbé heged, és a seb mindenhová elkísér. Elfogadom, hogy van, és el nem múló keresztként cipelem tovább. Mert menni kell tovább, hisz van még feladat, vállaltam, és várnak rám, így fel kell állni, folytatni az utat.

Eltelt sok idő. És egyszer csak csoda történt. Amikor épp távolról figyeltem, hirtelen megláttam Őt. Azt, akivé vált: a Férfit, a Vezetőt. Meghalt a fiú, igen, nekem pedig el kellett engednem, átélve ezzel minden anya fájdalmát. De közben megszületett a Férfi. Az anya áldozata a fiú elengedése, másként nem érhet férfivá, másként nem teljesítheti a feladatát. És ő már akkor tudta, hogy arra az út. Egy kemény világban, egy kemény döntéshelyzetben. Ő maga választott, férfivá érőben választott. Innen jött a bátorság, a hit, az erő! Mint villám hasított belém a felismerés, hogy ő nem áldozat volt, hanem áldozatvállaló! Fiútestben férfivállalással. Értem és mindannyiunkért, beleállt, mert tudta, hogy ő a kulcs, ő a meg-váltó. Olyan tudatossággal, melyre csak egy Isten képes. És akkor megértettem mindent. Ott álltam, mint kereszt alatt az Anya, néztem fel rá, a Fiamra, akiben megláttam az Istent. Csak álltam, nagysága előtt leborulva, hálával a szívemben, és csendesen potyogtak a könnyeim.