Éhes vagyok!
Lejegyezve: 2015.01.12

Egy kávézóban ültem, amikor odalépett hozzám. "Éhes vagyok." - mondta. Vékony, magas, és nagyon, nagyon sovány fiú volt. Épp egy barátnőmmel beszélgettem. Emlékszem a megdöbbent arcára, ahogy végignézte, hogyan nyúlok a pénztárcámért, és indulok a fiúval a pulthoz. Könnyedén, kedvesen, természetesen. Mintha minden nap ezt tenném. Ő a kéregetőt látta benne. Én egészen mást éltem meg. Nem gondolkodtam. Csak ösztönösen cselekedtem. Bevillant még útközben, hogy mennyire örülök, hogy van pénzem, és van, miből adjak. Hálát éreztem, hogy megtehetem. De csak utólag raktam össze a jelenetet. (Én sem adok mindig, a reakciómmal magamat is megleptem, hogy ilyen könnyedén is lehet.)

Hogy miért voltam ennyire természetes? Jó hullámhosszon, nyitott szívvel, adó fázisban voltam.Tudod, amikor úgy érzed, mindenki a részed, és az egész világ az otthonod. A fiú éhes, kér, és te adsz. Mint a saját gyermekednek. Két mondat közti szünetben. Magától értetődően. Mosolyogva. Mérlegelés nélkül. A "nem" ilyenkor nem opció. Mert ő a részed. A Fiú. És mindig VAN, mit adni.

Azt mondják, a teremtés rendje: gondolat-szó-tett. De van egy fordított sorrend is. A lenyűgöző számomra pont ez a gondolatmentes természetes cselekvés volt. Ami sokszor nagyszerű dolgokat teremt.