Támogató város
Lejegyezve: 2015.05.13

Hogy milyen ez a város? És milyenek az emberek benne? Mindenkinek más. Nekem mostanában a legszebb arcát mutatja, és a legjobb lakóival hoz össze. Olyanokkal, akik mosolygósak, barátságosak, és mindig a legjobbkor tűnnek fel. Mintha mindhez közöm lenne, és nem lennének idegenek. Támogató ez a város, azon munkálkodik, hogy jó legyen benne élni. A segítőkész éjszakai ellenőr a buszon, aki nem akart ellenőrizni, és elhitte, hogy van bérletem, sőt, még leszállni is segített. A srác, aki megdícsérte a virágcsokrom, és velem örült, hogy virágadó barátaim vannak. Az okmányirodás hölgyek, akikkel anyaként gyermekeink felnövésén merengtünk el egy emberségnyit. A pincérfiú, aki kérdésemre őszintén bevallotta, hogy ő sem tudja, hol a mosdó, mert ez az első napja, mert jó volt vele a közös tudatlanságunkon összenevetni. Az idős házaspár a vonaton, akik tizenöt percben engedtek bepillantani még mindig egymásra figyelős, összeszokott, megnyugtató kettősükbe. A jegyszedők, akik egy csapatként drukkoltak a bejáratnál, hogy a barátunk odaérjen a jegyekkel az utolsó pillanatban, és még a ruhatári pénz is ráért a szünetben, csak szaladjunk be az előadásra. Az egyedül élő néni, aki társaságért jár be a zöldségeshez, és szájharmonikán játszva idevarázsol nekünk egy kis Párizst.
Mennyi barátságos városlakó! Olyanok, akikkel egy rövid időre összehoz a véletlen, hogy megmutassa, van közünk egymáshoz. Akikkel megsejthető, hogy bár nem ismerjük egymást, mégsem vagyunk egészen idegenek. Nem tudjuk a nevüket, nem ismerjük a történetüket, másnapra még az arcukat is elfelejtjük. De az élmény megmarad. A mindennapi megerősítés, hogy emberségünkben mégis csak egymás ismerősei vagyunk. Egy pillanatra otthonosan összekapcsolódunk, hogy emlékeztessük egymást: ez az egész egy nagy közös játék. A cél, hogy jó legyen ebben a városban. Élni, dolgozni, szeretni...