Támaszkodj rám
Lejegyezve: 2015.02.03

Az aluljáróból felfelé menet megláttam egy fiatal lányt, aki egy férfit segített felmenni a lépcsőn. A férfi egyik lába teljesen merev volt, mint egy bot, úgy vonszolta. Nagy művészet, fáradságos volt a haladás, és félúton elakadtak. Tanácstalanul álltak. Spontán jött ki a számon, hogy "Segíthetek valamit?" És már nyújtotta is a másik karját. Kettőnkre támaszkodott. Meglepően nehéz volt. A fiatal lányt felváltotta egy külföldi férfi, és így folytattuk az utat. Csak kb. 10 lépcső, de mekkora erőfeszítést igényelt tőle! Teljes súlyával ránk nehezedett. Küzdelem lépcsőről lépcsőre. Közben időnként rám nézett. Tiszta volt a szeme. Erőt merített. Mi ketten voltunk a mankója. Egy férfi és egy nő. Olyan helyzetbe került, hogy ketten is épphogy elegek voltunk. Döbbenetes élmény volt fizikailag megtapasztalni, hogy egy nálam jóval súlyosabb férfi totál rám támaszkodik. Hogy erősnek kell lennem, máshogy, mint eddig. És még az sem zavart, hogy nem parfümillata volt. Felértünk. Győzelem. Innen már boldogult. Mentünk tovább. Hárman háromfelé...

Az élmény reám nehezedett, az élmény velem maradt. Azt tapasztaltam meg, hogy nem én adtam. Én kaptam! Amit átéltem, nekem volt ajándék. Arra az egy felismerő pillanatra volt kihegyezve az egész, hogy egy férfi a világ minden súlyával rám támaszkodik. És bennem bízik. Érted? Az egész olyan filmszerű volt. A tekintete lépcsőnként megállva. És a legfurább, hogy senki sem szólt egy szót sem. Nem hangzott el se kérés, se válasz, se köszönet, se köszönés, némajáték volt. Amiben mindenki tudta és tette a dolgát. Csak nekem volt egy mondatom az elején. És slussz. Nem kell beszélni. Működik anélkül. Mindenki tette volna, ha arra jár. És nem én indítottam el. Hanem a lány. Ő kezdte. Én csak átvettem. Staféta volt, mint a beugróban. Valaki helyére beáll egy másik. A jelenet bárkivel lejátszható. Aki épp arra jár, az beugrik annak a helyére, aki épp a tartópillér. És te arra mész, és átveszed. És érzed a súlyt. És döbbenetes.