Kézzel írott asszonyi sorsok
Lejegyezve: 2015.01.12

Minden süteménynek megvan a maga története. Hozzá minden háziasszonynak megvan a saját, kézzel írott receptes könyve. Elmesélem.

Én amolyan útravalóul kaptam húsz évvel ezelőtt Édesanyámtól, amikor férjhez mentem. Benne minden fontos recept, az ő kézírásával, kedvencek, melyeket azelőtt együtt sütöttünk. A családi repertoár.

A gondosan bekötött, ábácébe rendezett mappa két évtized alatt sok új recepttel bővült, amelyek már saját gyűjtéseim. Pótlapok, betűzött cédulák, rövid jegyzetek, odafirkantott megjegyzések. A legtöbb mellett név is szerepel, akitől a recept származik. Háziasszonyok sorakoznak most fel képzeletemben. Nagymamák, dédanyák, tantik, barátnők, anyatársak, szomszédasszonyok. Családnevek, keresztnevek, becenevek bukkannak elő. Van, akitől már elszakadtam, akivel rég nincs kapcsolatom, van, aki már nem él. Mégis, receptjeik által jelen vannak az életemben. Valahányszor kezembe veszem, őket idézem.

Itt van a gyermektelen nagynéni híres bejglije, amit minden karácsonykor számolatlanul sütött az óriási rokonságnak, szívből, jóságból. Évtizedeken át bennünket szolgálva, önkéntes jótevője volt az elfoglalt anyáknak. Ő így hasznosult. Anyukám fantasztikus zserbója, ami még az érettségi bizottságot is levette a lábáról. Őrzöm nagymamám pogácsáját is; már ágyban fekvő betegként mesélte, olyan gyors, hogy mire a váratlan vendég leveszi a kabátját, a pogácsa már a sütőben sül. Barátnőm nagymamájának édessége pedig az én könyvemben is "Édesanya csokikrémje" néven kapott helyet.

Kedvenc mézeskalács receptem, amire első lányom születésekor bukkantam rá egy magazinban, és amely ettől kezdve a karácsony hagyományteremtő kelléke lett. Azóta sok ünnep elmúlt, gyermekeim beletanultak az elkészítésébe, és egyre több feladatot vettek át tőlem. A mézeskalácsok évről-évre szebbek lettek, míg ma már csodák születnek kezeik alatt, és túlszárnyalják mesterüket. Így van jól. Nagylányom szintén szenvedélyes süteménykészítő lett, kézírásával kibővülve immár három generáció hagy nyomot a könyvben.

Sorsok, történetek, utazások, események elevenednek meg a gyűjteményem által. Hoztam receptet külföldi útjaimról, még a nászútról is, és kaptam a váláskor az ügyvédnőtől, a bíróság folyosóján a kihirdetésre várva. A ’német torta’ pedig az NSZK-ba disszidált nagynénitől származik, aki sok évig lelkesen ellátott bennünket a nyugati tortazselével. Egy időben sütöttem indiai kenyérlepényt, azt olvastam róla, hogy Indiában a lányokat kicsi koruktól tanítják a fortélyaira. Egyik alapszabály, hogy 8 percig kell kézzel gyúrni a tésztát néma csendben, hogy semmi se terelje el a készítő figyelmét. Mert nem mindegy, mit gyúrunk bele a tésztába. Kipróbáltam, így igaz.

Idővel megjelent a technika is, kinyomtatott e-mailek, lefénymásolt kincsek, netről levadászott finomságok. Miközben mindezeket nézegetem, átfut rajtam, vajon az utánunk érkezők fognak-e majd háziasszonyként recepteket gyűjteni, egymással megosztani, kézzel tésztát gyúrni, csokimázat készíteni, kalácsot sütni. Továbbadják-e a stafétát? És mivel gazdagítják? Lesznek-e még kézzel írt receptfüzetek, melyek számtalan női sorsot kapcsolnak össze? Bölcs elődöket és utódokat, kortársakat és asszonytársakat. Akik továbbörökítik a mézeskalács hagyományokat, akik melegséget sütnek a meggyes pitébe, és akik átadják a tudást, hogyan kell az emberiséget szeretettel táplálni.