Fekete. Fehér. Igen? Nem?
Rómeó és Júlia visszatér
Lejegyezve: 2016.08.10

Mióta Shakespeare megírta Rómeó és Júlia történetét, reménykedünk, hogy van Igaz Szerelem. Olyan választás, amely tiszta, fényes, romlatlan, erős, életre szóló. Vajon hogyan folytatódott volna a történetük, ha túlélik? Kiállta volna az idő próbáját, vagy azért kellett földi életüknek fiatalon végetérnie, hogy szerelmük ily módon a sírig tartson, s legendává válva tartson még tovább, nemzedékről nemzedékre, évszázadokon át, örökké? Hogy ne moshassa el az élethosszig megszokás, a szürke hétköznap, a taposómalom, a felnőtt valóság? Az a szerelem, amelyet a színpadon látunk, csak egy zseniális író fantáziájának szülötte, két kamasz naív álma, mely balul sült el, vagy megeshet mindez az élet színpadán bármely korban, bármely időben? Ha életben maradhatott volna a két szerelmes, miről szólna a folytatás? Szeretné-e Júliát a középkorú, az öregedő Rómeó, s szeretné-e őt Júlia viszont?

Lehozható a Földre az Örök Szerelem, vagy ma is meg kell gyilkolnunk, hogy halhatatlanná tegyük, s örökké emlékezhessünk rá?

Nincs még egy szerelmi történet, ami ennyire mély sebet
ejtett az emberiség szívén, mint a Rómeó és Júlia. Miért fáj ennyire minden generációnak a tragédiájuk? Mitől ilyen mélyreható a veszteség? Mert olyan kicsin múlt, annyira közel jártak a beteljesüléshez? Vagy mert annyira áhítjuk, hogy valaki így szeressen bennünket? Vagy azért fáj, mert azzal szembesít, hogy éppen nekik, ennek a két tizenéves ifjúnak sikerült a lehetetlen? Felnőtt józanságunkat meghaladva győzedelmeskedtek, áthajoltak korlátokon és tilalmakon, keresztüljutottak ellenséges családokon, s nem törődve a következményekkel bátor szerelmükből hidat építettek két világ között.

Azért fáj nekünk annyira az elvesztésük, mert mindez nem róluk szól, hanem rólunk, mert minden pillanatban velük éltünk - s velük haltunk. Mert egy villanásnyi időre velük együtt mi is szárnyaltunk, felértünk a mennyországig, épp csak belekóstoltunk, de a következő percben már zuhantunk is ki onnan. Kezünkben tartottuk a boldogságot, az mégis semmivé foszlott. Azért fáj, mert nagyon is valóságos, ősi, ismerős: történetük az elveszett Édenkertet juttatja eszünkbe. Egyszerre ad reményt, hogy van örök szerelem, s mutatja meg annak irrealitását. Egyik kezével ad, a másikkal rögtön elvesz. Égi magaslatokba visz, hogy aztán ledobjon a földre. Óriási zuhanás, melyet nem élhetünk túl mi sem. Vagy mégis?

Shakespeare emlékeztet bennünket ifjú, heves, lángoló önmagunkra, aki még hitt a szívének, s hitte, hogy a szerelmet nem győzi le semmi. Emlékeztet a lehetőségeinkre is, az esélyre, hisz bármikor újra megtörténhet, hogy egy férfi és egy nő megpillantja egymást, és olyan szerelem ébred bennük, amely a sírig tart. S talán emlékeztet arra is, hogy a végkimenetel csak rajtunk múlik; a túlélőkön, akik nem haltunk meg tizenévesen, hanem felnőttünk; Rómeó és Júlia családján s azok utódain, akik azóta is meséljük a történetüket.
Ha képesek vagyunk felülemelkedni a különbözőségeinken, felérhetünk Júlia erkélyére. Ha merünk szeretni, ugyan nagy kockázatot vállalunk, de esélyt kapunk, hogy nekünk sikerüljön győzni a halál felett.


Shakespeare azt üzeni: Ha megszűnik a gyűlölet, életben marad a szerelem. Vagy másképp fogalmazva: ha engedjük élni a szerelmet, talán megszűnik a gyűlölet. Rajtunk áll, mit választunk örökségül: a Capulet-ek és Montague-k ősi viszálykodását, vagy Rómeó és Júlia szerelmét.

Minden férfi és nő, aki kimondja a nagy Igent, elköteleződik, annak reményében teszi, hogy neki sikerül, hogy életben tudja tartani a szerelmet. Minden férfi és nő, aki egymásba szeret, az Egy Másba szeret bele, és ezzel új esélyt hoz a Földre. Összeköti a különállót, ledönti a falakat, eggyé olvasztja a Férfit és a Nőt. Ha Rómeó megjelenik, mindig rendelődik mellé egy Júlia. Míg élet van a Földön, ők párba rendeződnek. Nem tudom, mit tenne ma e két ifjú. De azt tudom, hogy ma is hinnének a szívüknek. Mi, józan felnőttek, színházban ülők,kapcsolatokat építők, párt keresők és párra találók, vajon hiszünk nekik, az Örök Fiataloknak?


Nagy a felelősségünk. Mi vagyunk a jelenkori Rómeók és Júliák, akik arra keresik a választ: Lehet-e szerelemben Élni, és nem belehalni? Szívből választani, és nem kudarcot vallani. Merünk-e Szer-Elemből hidat építeni Férfi és Nő közé, s összekötni két világot? S ha el is bukunk, érdemes-e újraszületnünk, s újra és újra megpróbálnunk? Elmenni a bálba, felkérni a Júliákat és igent mondani a Rómeóknak. Csak tőlünk függ, képesek vagyunk-e felnöveszteni a szerelmet, átmenteni felnőtt magunkba, és megóvni a pusztulástól. Mi vagyunk a viszálykodó családok is, népek és országok, a máshonnan származók. Bármikor választhatunk másképp. Vajon átérünk egymáshoz? S vajon tanultunk-e Rómeó és Júlia tragédiájából?

Eljutottunk már oda, hogy együtt újraírjuk a befejezést?

Halál vagy Élet? Fekete vagy Fehér?
Igen - vagy nem?

A cikk eredetileg az azóta megszűnt Frappa Magazinban jelent meg.
Képek forrása: Pixabay.com és Broadwayworld.com