Menyasszony a vízen
Lejegyezve: 2016.08.21

Állok egy toronyban, tűzijátékra várva, előttem elterül a mélyvízű folyó, hosszan, csendesen. Már besötétedett, az emberek morajlanak, fészkelődnek, várakoznak. Fiatal, harmóniát árasztó anyuka érkezik mellénk ötéves forma kislányával, kamasz lányaimmal szorítunk nekik is helyet. Akárkit nem engedünk ide, mintha nekik tartottuk volna fenn azt a kis teret. A kislányt anyukája a torony falára ülteti, s két karjával szorosan öleli át. Pár centire vannak csak tőlem, nem tudok nem lenni velük, benne vagyok a körükben. Érzem, mennyire együtt vannak, nyugodtan, összhangban nézelődnek, beszélgetnek, összemosolyognak. Az anyuka Rippl-Rónai festményről beszél, a kislánynak meg előjönnek "kicsikori" emlékei. Meglepően mély, érett, egyéni hangja van. Szemlélődik. Magába szívja a világot, és képekben meséli el mindazt, amit lát. Percenként lep meg valamivel. Mikor egy hajó beúszik a képbe, újjongva megszólal:

"Olyan fátyolt húz a hajó, mintha lebegne egy menyasszony a vízen."

Nézem az úszó kishajót, és most, hogy mondja, már én is látom! A felismerés mosolyt csal az arcomra. Eltűnődöm. Milyen szegény lenne a világ az ilyen gyerekek nélkül! És az ilyen anyukák nélkül, akik engedik látni és láttatni a világot. Hálás vagyok ennek a kislánynak, hogy egy kis időre láthatok az Ő szemével.

Állunk tovább egymás mellett mi, nők, anyák, lányok. Várakozunk. Földön állva a víz felett egy toronyban arra várunk, hogy a tűz beragyogja a levegőt. Gyönyörű kép. Minden és mindenki készen áll a fények fogadására. Itt az idő. És elkezdődik...